Le a kalapokkal!

Greg Kitsock, forrás: Maláta, 1997. 9. szám

A legenda szerint a görög fizikus és filozófus, Archimedes egyszer azzal büszkélkedett, hogy "Adj nekem egy fix pontot, és kimozdítom sarkaiból a világot". Úgy tűnik, 6-8 cm és egy rögzített forgáspont több mint elegendő ahhoz, hogy az ezen a bolygón található bármely sörösüveg kupakját lepattintsuk.

Egy üveg kinyitása, hogy újrafogalmazzuk Thomas Edison maximáját, 99% előérzet és 1% izzadság. Az erőkifejtés legnagyobb része arra fordítódik, hogy tudatosuljon: szomjas vagy, és azután eldöntsd hogy melyik sör elégítené ki legjobban a vágyakozásodat. Az olvasónak bizonyára van néhány sörnyitója a hűtőtől könnyen elérhető távolságon belül és egy vagy kettő a kulcstartóján, csupán arra az esetre, amennyiben egy sivatagban találná magát, ahol csak nem csavaros nyakú üvegben van innivaló. (A testlukasztgatásnak, testékszereknek ebben a vad korszakában még az is lehet, hogy léteznek olyanok, akinek sebészetileg beültetett sörnyitói vannak.)
Ha már néhány ezerszer megcsináltuk, az üveg kinyitásának aktusa szinte egy, a kisagyunkba programozott reflexé válik. Nem állunk le azon töprengeni, hogy ez az egyszerű akció a kar és a kézfej 27 különálló csontja,, s még több izma és ína összehangolt mozgatását igényli.
Nem vesszük számításba a sörnyitó mögötti tudományos elméletet sem. Pedig csakúgy mint a fűrész, talicska, söprű vagy baseballütő, a sörnyitó is az egyszerú gépek emelőknek nevezett osztályába tartozik. Egy emelő a legegyszerűbb alakjában egy rúd, ami szabadon mozog egy rögzített, forgáspontnak nevezett tengely körül. Pontosabban a sörnyitó egy másodfajtájú emelő, mivel a terhelés vagy a felemelendő tárgy (a koronakupak pereme) és az alkalmazott erő (jelen esetben a kezünk) között van. Mint minden egyszerű gép, a sörnyitó is arra a célra szolgál, hogy megváltoztassa az erő irányát és megsokszorozza az erőt. Minden bizonnyal könnyebb leemelni egy kupakot sörnyitóval, mint lebirkózni puszta kézzel, vagy – isten őrizz – foggal lerágni.
Néha, egy-egy sör iránti kíváncsiságtól, vagy pusztán a nagy szomjúságtól vezéreltetve előfordulhat, hogy az első nyitási kísérlet(ek) nem sikerül(nek). Másodpercek is eltelhetnek, mire meghallhatjuk azt a megnyugtató psssssszt,.... és megláthatjuk a fehér pára kipárolgását az üvegből.
“Általában, ha nagy lendülettel akarsz kinyitni egy üveget, akkor valamit összemocskolsz”, figyelmeztet C. Mead Bates, a CYMBA (Darienben, Connecticut államban lévő, sörnyitókat gyártó cég) elnöke. “A sörnyitó gykran megcsúszik,mert magad felé húzod. Az erőt az üveg felé kell irányítani és ezzel egyidőben emelni kell.”
Tom Pastorius, a Pennsylvania államban lévő Penn Brewery tulajdonosa azt tanácsolja, hogy óvatosan emeljük fel a kupak szélét és eresszünk ki némi széndioxidot mielőtt lepattintjuk. Így csökkenthető annak esélye, hogy a hab kifusson.
Valamennyi között a legszöszmötölősebbek a söröskupakok gyűjtői. Hogy egy szűz példányhoz jussanak, egy tízest vagy egy húszast tesznek a kupakra, hogy megakadályozzák a sörnyitó és a kupak tetejének közvetlen érintkezését, majd lassan körbe dolgozzák magukat a koronakupak körül.
Az egyszerű folyamat, ami naponta sokmilliószor megismétlődik, több mint 100 év technológiai fejlődését képviseli.

Nem lehet megtárgyalni a sörnyitókat anélkül, hogy a kupakokról ne beszélnénk és nem lehet elválasztani a kupakot magától a sörösóvegtől sem. Az 1890-es évek előtt csaknem minden sör csapolt sör volt. Ennek több magyarázata is van. Mindenekelőtt az iparosok által gyártott és egyedileg formázott üvegek túl drágák voltak a széleskörű használathoz. További problémát jelentett a palackozott sör mikrobiális fertőzések miatti rövid eltarthatósága, és az, hogy az üvegekben lezajló másodlagos erjedést nem tudták ellenőrzés alatt tartani. Joseph Coppinger az 1816-ban írt The American Practical Brewer (Az amerikai gyakorló sörfőző) című tanulmányában írja, hogy a palackozás gyakran “nem gazdaságos az üvegek nagyarányú törése miatt, ami a sör tisztátalan állapotából ered.” Megoldás: a sört meg kell szűrni és a dugókat tiszta szeszbe kell áztatni a palackozás előtti éjszakán. A pasztörizálás végül is egy még jobb alternatívát szolgáltathat.
Egy másik akadály magából a törvényi szabályozásból eredt. 1890 előtt az USA-ban az adóhivatal kizárólag hordónként adóztatta a sört. Hogy a törvény előírásait be lehessen tartani, a sörfőzőknek először hordózni kellett a sört, hogy le lehssen bélyegeztetni, majd átfejteni a sört palackokba – ami egy szükségtelenül felesleges procedúra volt. 1890. július 3-án (főleg Frederic Pabst,a Pabst Brewing Co. tulajdonosa erőltetésére) a kongresszus módosította a törvényt úgy, hogy a sörfőzők mérhették az érlelőpincékből a palackozóba átfolyó sör térfogatát.
A sörösüveg piaci szerepének megszilárdulásával megindult a kutatás egy olyan dugó után, amelyik bent tartja a széndioxidot, távol tartja a baktériumokat és ami a psztörizálás közben nem száll el úgy, mint a rakéta. A XIX. század folyamán újítások százait szabadalmaztatták. Egyes megoldásokat huzalok rögzítettek, hasonlóan a modern billenő kupakokhoz. Másokat dugóhúzóval kellett eltávolítani.

Ekkor lépett a színre William Painter. Painter, egy marylandi kvéker család fia már nagybátyja bőrgyárában töltött tanulóévei alatt csodálatos mechanikai érzékkel rendelkezett, és később a szerszámműhely előmunkása lett. Találmányai a pénzválogató tálcában lévő hamis érméket kimutató készüléktől a hajószivattyúig terjedtek. De az 1892-ben általa szabadalmaztatott koronakupak volt az, ami gazdaggá tette.
A koronakupakot azért nevezték így, mert a fémkorong a pereme körüli betüremkedésekkel távolról emlékeztet az uralkodók szokásos fejfedőjére. Ellentétben a korábbi üvegzárókkal, melyek lényegében dugók voltak, Painter találmánya egy fém fedő volt, amit szorosan rá lehetett pertlizni a palack szájára, hogy ott aztán légmentes zárást képezzen. A sör érintkezését a fémkupakkal egy belső parafa bélés akadályozta meg. Painter találmánya lassan terjedt, mert a sörfőzők ellenálltak az újraszerszámozásnak. Pabst -–akinek lobbyzási erőfeszítései tették a palackozást kereskedelmileg kifizetődővé nagyüzemi mértékben – volt az egyik utolsó végvár. Mindazonáltal 1909-ben, amikor Painter szabadalmának védettsége lejárt, valamennyi sörfőző áttért a koronakupakra, vagy csődbe ment, hogy soha többé ne nyisson ki, amikor a szesztilalmi törvény hatályba lépett.
A koronakupak eltávolításához speciális eszköz kellett. Thomas D. Gibsonnak az Invention and Technology 1996-os kiadásában megjelent “Capping the Bottle” című cikke szerint Painter eredeti megoldása két lyuk ütése volt a fém kupakba, melyeken keresztül be lehetett dugni egy fém hurkot a kupak megfogásához és eltávolításához. Ez két okból sem bizonyult kielégítőnek. Először is egy további lépést jelentett a gyártási folyamatban. Másodszor növelte a dugó kilyukadásának és ezzel a szivárgás kialakulásának veszélyét.
1894-ben Painter vállalata,a Crown, Cork and Seal megkapta az 514200. számú szabadalmat arra, ami valószínűleg az első sörnyitó volt. Ez áll “egy megfelelő fogóból, melynek kupakot megfogó ajka úgy van kialakítva, hogy az aláfeküdjön az üveg zárására alkalmazott kupak egy része alá, és aminek szintén van egy központosító dudorja, ami lehetővé teszi az érintkezést a kupaknak a fogó ajak meletti oldalával...”
A XX: század első évtizede volt a sörnyitók aranykora, mind a humorosaknak, mind a gyakorlatiasaknak. Az antik sörnyitók gyűjtői 57 különböző figurájú változatot katalogizáltak. Az egyik népszerű fazon női láb alakú volt, melynél a cipő sarkánál lévő bemélyedés alkotta a kupakemelőt. A másik egy harapó teknősbékára hasonlított, melynél a teknősbéka állkapcsának harapását használták a kupak eltávolítására.
Gyártottak hal-, söröskocsi-, baseballjátékos-, tacskó- és fóka alakú sörnyitókat is. Az évek során a vállalatok terjesztettek a sörgyárra jellemző figurákat is: a New York állam-beli Buffaloban lévő Iroquoise Bewerage Co. indián alakú sörnyitót, az Ohio államban, Westminsterben lévő Wooden Shoe Brewing Co. facipő alakú sörnyitót, a Pennsylvania államban, mélyen az antracitország szívében, Mahony Cityben lévő Kaier Brewing Co. falra szerelhető, szénbányászt ábrázoló sörnyitót gyártott.
1914-ben egy chicagoi cég szabadalmaztatott egy alakos sörnyitót, mely a híres francia festő, Paul Chavas “Szeptemberi rózsaújjú hajnal” című festménye alapján készült és egy összekuporodott meztelen női figurát ábrázolt. A jéghideg hegyi tóba merülő meztelen parasztlány képe az előző évben hatalmas felháborodást váltott ki, amikor a hírhedten prűd amerikai Anthony Comstock kiszúrta egy kirakatban és be akarta tiltatni. Feltehetőleg azért, hogy egy hatalmas botrányt kikerüljön, a gyártó kiadta a sörnyitónak egy szolídabb változatát, melyen a nőalakot fürdőruhába öltöztették.
1909-ben Edwin Walker szabadalmaztatott egy drótból készült sörnyitót, ami egy ovális vagy félkör alakú spirálból állt, melynek mérete éppen elegendő volt a kupak befogadására. A dróthuzal sörnyitók kevesebb lehetőséget kínáltak a sörfőzdék hirdetésére, de olcsók voltak és könnyű volt őket előállítani.

A sörnyitótechnológia másik, ugrásszerű előrelépése 1935-ben történt, azután, hogy a New Jersey államban, Newarkban lévő Krueger Brewing Co. sörgyár elsőként kezdte dobozokban árulni a sört.
Azért, hogy mindenféle kiszereléshez alkalmasak legyenek, a sörnyitókat újratervezék úgy, hogy az egyik végükön kupakleszedő, a másik végükön lyukasztó volt. A korai, lapostetejű sörösdobozok a mai könnyű alumíniummal szemben szívós acélból készültek, tehát nagyobb sörnyitó kellett a fém kilyukasztásához szükséges feszítőerő biztosításához. Az American Can Co. által kiadott sörösdoboz-lyukasztó prototípusa 15 cm hosszú, 2 cm széles és 3 mm vastag volt. Ezeket a korai példányokat “templomkulcs” néven becézték a túlméretezett kulcsok után, amikkel a templomszolgák nyitották a helyi imaházakat. Egy másik magyarázat is van a “templomkulcs” név eredetére: a korai sörnyitókon kis, négyszögletes lyuk volt, amit arra lehetett használni, hogy kinyissák és elzárják a gázlámpákat a templomokban.
A sörnyitók hossza fokozatosan mintegy a felére csökkent, valószínűleg a nyersanyagnak a II. világháború alatti fémhiány miatt megnövekedett költségei következtében.
Kéthasznú sörnyitókat milliószámra gyártottak. Italárusok ingyen osztogatták őket minden rekesz sör mellé. Számos, 1940 előtti sörösdobozra rányomtatták az utasítást és az ábrát, hogy hogyan kell az újfajta sörnyitókat használni. Érdekes, hogy ezek az ábrák gyakran csak egy lyukat ábrázoltak. Eltelt egy kis idő, amíg a gyártók és a közönség rájöttek, hogy ha átellenesen még egy lyukat ütnek a dobozon, akkor a sört gyorsabban ki lehet tölteni.
A markoló és a lyukasztó mozdulat annyira reflexszerűvé vált, hogy nehéznek bizonyult feladni még akkor is, amikor 1962-ben a Pittsburg Brewing Co. bevezette az első “tépőzáras” dobozokat.
Mint a sörösdobozok gyűjtője, láttam néhány korai példányt közvetlenül a fülön keresztül ütött lyukkal, és ahogy azt egy feldühödött hagyománykedvelő mondta: pokolba ezzel az újsütetű technológiával, ami elég jó volt a papának az nekem is elég jó!
Amerika történelmében először 1969-ben haladta meg a dobozos sör eladása az üveges sörét, és már szinte valamennyi doboz önnyitós volt. Ez a technológia az egy évtizeddel később bevezetett csavarós kupakkal együtt a régiségüzletek fiókjaiban száműzhette volna a sörnyitókat, ha nem jön a sörfőző mesterség forradalma és a jelenlegi érdeklődés a házi sörfőzés iránt.
A mai sörnyitók többsége az olcsó, műanyag, kulcstartóra való változat, amiket úgy szórnak a fesztiválokon és a kereskedelmi bemutatókon, mint a konfettit.
Azonban az alakos sörnyitók is visszatérőben vannak. A Jack Daniels Brewery kiadott egy klasszikus “spinner” sörnyitót, melynek kinyújtott mutatóújjú emberi kéz alakja van. A nyélen lévő lyuk lehetővé teszi a sörnyitó pörgetését; akire az újj mutat, annak kell a következő kört fizetnie.
Bates, az antik sörnyitók gyűjtője alkotott néhány egyedi alakos sörnyitót bronzból és préselt acélból. A repertoárjában van számos üvegalakú, és egy börtönkulcs alakú nyitó az indianapolisi Alcatraz Brewing Co. számára, egy mobiltelefont utánzó sörnyitó, aminek a beszélőjébe van beépítve a nyitó, valamint egy sörnyitó/golfütőjavító kombináció a golf mániákusainak.
Ahogy azt Bates megjegyzi, “az egyedüli követelmény a sörnyitóval szemben az, hogy legyen két, megfelelően szembenálló pontja mintegy féltől háromnegyed collnyi távolságra egymástól, és legyen elég hosszú (legalább egy féldolláros átmérőjének megfelelő) erőkarja. Azután építhetsz köré bármit, ami nem kerül ezeknek a pontoknak az útjába.”